A lyoni konferencián – a sok pozitív élmény mellett – néhány negatívot is sikerült begyűjtenem. Érdekes módon ezek mind a felsőoktatás dolgozóihoz (akadémikusok, professzorok, kutatók) kapcsolódtak, olyan emberekhez, melyek nap mint nap a felnövekvő generációt oktatják. Felsőfokon, állítólag. Nos, az én tapasztalatom mást mutat. Kiemelkedően jó prezentációt egyáltalán nem láttam – rosszat viszont annál többet.

A rendelkezésre álló idő általában 20 perc volt, de az előadók rendre kifutottak belőle. Volt olyan, hogy a slide-oknak mindössze a fele lett bemutatva! Nem mintha az egyes diák annyira jók lettek volna. Apró betűkkel szedett, olvashatatlan, telezsúfolt és unalmas slide-okkal érkeztek az előadók – hangsúlyozom, alapvetően az akadémiai, vagyis az oktatási szektorból. Videót egyszer láttam, de fényképek, grafikonok is az előadásoknak kb. a felében fordultak elő. A többi tisztán szöveges volt.

De az még csak hagyján, hogy az előadást érthetőbbé, színesebbé tenni hivatott prezentáció nem töltötte be szerepét – több előadó még beszélni sem tudott tisztességesen. Mi kevesebb, egyikük még csak nem is beszélt, hanem felolvasta a hozott anyagát! Azt hittem, álmodom. Állítólag készült prezentációval is – de a magával hozott PowerPoint anyaga nem akart megjelenítődni a kivetítőn. Maradt helyette a jól ismert Windows screen. „Well, we don't like PowerPoint” – s ezzel a dolog el volt intézve...

Helyesbítenék: az egy dolog, hogy nem szeretik ezt a programot, de nagyobb baj, hogy nem is tudják használni. Vajon miért olyan nehéz megérteni, hogy ha valaki speciális betűtípusokat használ, azt külön el kell hozni a prezit futtató gépre? Ez a hiba többször is előfordult a nap folyamán. Szanaszét csúszott, Courier betűvel megjelent, olvashatatlan és ízléstelen diák sokasága lett az eredmény.

Érdekes módon a kevés profi előadás nem az oktatási, hanem a gazdasági szektorból érkezett. Vajon miért? Mert ott valóban profizmusra van szükség ahhoz, hogy egy anyagot „megvegyen” a hallgatóság. Vajon a felsőoktatásban van-e bármilyen következménye, ha egy tanár órái színvonaltalanok? Elmennek-e a diákok valahová panaszkodni, ha rendszeresen szétunják magukat az előadóteremben? Nos, én nem hallottam még ilyen visszajelzési rendszerről.

Ahol az előadók igazán megmérettetnek, az a workshop végén lévő kérdés-felelet szekció, ahol a hallgatók rákérdezhetnek a számukra homályos dolgokra, esetleg kiegészítést kérhetnek vagy megtehetik észrevételeiket. Nos, már erre is találtak ellenszert, nehogy ez a rész kínossá válhasson. A workshop vezetője ilyenkor megtöri a one-to-one felállást és az idő rövidségére hivatkozva begyűjti a kérdéseket előre. Ha nem kerültél sorra, akkor így jártál! Majd ha megvannak a kérdések, 5-6 db általában, akkor az előadó sorjában megválaszolja őket, olyan mélységben, ahogy ő akarja. Így a nehéz kérdéseket egyszerűen lehet ignorálni vagy csak felületesen megválaszolni. További probléma, ha bonyolult a kérdés vagy több részből áll – ekkor az előadó arra a részre válaszol, amit megjegyzett, hacsak nem készít a kérdésekről írásos emlékeztetőt. Ügyes!

Azért a kérdezők is megérik a pénzüket. Van pl. az „okostojás” típus, aki főleg azért kérdez, hogy megmutassa, mennyire otthon van a témában. Aztán van az „exhibicionista”, aki csak azért kérdez, hogy szerepelhessen. A „benyalós” típus pedig jó akar lenni a tanárnál, szem előtt lenni, s ezen magatartás gyümölcseit a következő vizsgán learatni. Az ilyen kérdések végigseggelése színtiszta unalom és időveszteség volt számomra.

Persze néhány kérdés valóban izgalmas és érdekes, de ezek meg végképp nem kerülnek kifejtésre. Hogy miért? Hát az idő miatt! Az ugyanis mindig kevés. Általában 10, max. 15 perc van – na nem egy, hanem az összes kérdés megválaszolására. Ami általában semmire sem elég.

Az előadásokat szünet követi, ami tovább forgácsolja a tanulásra szánt energiákat. Rohanás a büfébe, táplálékfalás, esetleg rohanás a dohányzásra kijelölt helyre, majd a következő előadóterembe; nem késni az előadásról kimondott művészetnek számít.

S hogy a tapasztalatom egyedi-e? Elvégre nem magyar felsőoktatási intézményről beszélek, hanem a lyoni ENS-en belül megélt 2 napra. Nem vagyok szakértője a felsőoktatás rendszerének (s fentiek alapján azt kell mondjam: hál' istennek! ), de sok ismerősöm végzi éppen tanulmányait ilyen intézményekben és hihetetlen horror sztorikat tudnak mesélni a tanárok nemtörődömségéről, az unalmas és való életben hasznosíthatatlan tananyagokról és az átláthatatlan vizsgakövetelményekről. Néhányat összegyűjtöttem ide (ti pedig megírhatjátok a sajátjaitokat a kommentek közé!):

Kodolányi, Székesfehérvár:

„Államvizsgán a vizsgáztatónk, aki egyébként nem tanára a főiskolánknak, közölte, hogy ne tévesszen meg minket a sok hármas, négyes és a pár ötös államvizsga, diplománk ugyanis semmiképp nem veheti fel a versenyt a többi ugyanilyen szakirányú iskolával, és jó lenne, ha emellé inkább tanulnánk még valamit, mert ez semmi. Köszi a bíztatást! Magyarán mondva, jó, hogy 4 évet elb...tál itt, de töröld ki vele! Főleg a költségtérítésesek, akinek kb. 2 millióba fájt az iskola. Mi ezt kaptuk gratuláció helyett!
A másik szép a szakdolgozat volt: A konzulensem mosolyogva beleegyezett a témámba, majd kettesre értékelte, mondván, hogy szar a témaválasztás... Hozzáteszem, hogy az opponens ötöst adott, akinek ugye éppen jobban bírálni kellett volna!”

ELTE, Budapest:

„Az ELTE BTK angol szakán a költészet szemináriumot tartó fiatal tanárnőnk nyelvtudása finoman szólva is némi kivánnivalót hagyott maga után... Az első évfolyamos csoporttársaim túlnyomó többsége lényegesen jobb nyelvhelyességgel beszélt angolul.
Egy idő után azzal szórakoztam az amúgy dögunalmas óráin, hogy striguláztam a hibáit, amiket a néha nyökögésekkel tarkított beszéde közben ejtett. 10-20 strigula szinte minden órán összegyűlt.
Nem volt túl nehéz észrevenni a bakikat, mivel többségében meglehetősen alapvető nyelvtani hibák voltak, amelyeket már egy középfokú nyelvvizsgán sem engedhet meg az ember magának...”

HIETE, Budapest:

„Anatómia tanárunk egy pszichiáter szakorvosnő volt, aki, lélekgyógyász létére hírhedt volt az igazságtalan bunkóságairól: akiket nem vagy csak ritkán látott az előadásain (amik egyébként minősithetetlenül szarok voltak, érteni se lehetett sokszor, hogy miről beszél), ők tuti, hogy minimum két kört futottak... Aki nem volt neki szimpi, azt addig kérdezte, amíg a hallgató valamit nem tudott, és máris adta neki az UV csekket. Ha rossz kedve volt, apró hibák miatt buktatott, amelyek máskor még egy hármasba is belefértek. Első vizsgán garantáltan bukott a népség minimum egyharmada. Félévkor 60 emberből kb 4-5-en kaptak négyest! Ötöst természetesen senki sem...
A második vizsga napján baleset ért... Némiképp szakadtan, felkötött csuklóval, Schantz-gallérral, pár röntgen lelettel a hónom alatt mentem vizsgázni. Rengeteget tanultam rá, és nagyon nem szerettem volna, hogy a nyári szünetben egy rettegett anatómia szigorlat gondolata mázsás súlyként nehezedjen rám, ugyanis legközelebb csak szeptemberben volt vizsgaidőpont. A doktornő szánakozva rám nézett, majd közölte, hogy ő nem hajlandó engem levizsgáztatni! Ilyen állapotomban nem. Mondván: „Nem tudnék objektiv lenni". Objektív?! Azt hittem, ott helyben megtépem...”

Vizsgáljuk meg a rendszert kicsit madártávlatból! A felsőoktatás alaprendszere századokkal ezelőttről származik, amikor a tudás még igen korlátozottan volt elérhető. A könyvek drágák voltak, kis példányszámban készültek és némelyik igen nehezen volt elérhető. Ezért az élő előadásoknak nagy jelentőségük volt, melyek az adott kor aktuális tudását reprezentálták. Így a hallgatók (a kiváltságosok) hatalmas auditóriumokban gyűltek össze, hogy lejegyezhessék a másképp nem megszerezhető információkat. Így van-e ez napjainkban is? E kérdésre egyértelmű nem a válasz: elég pár keresőszót beírni a keresőbe az interneten és máris releváns információk tömkelegéből válogathatunk, s nem csak szöveg, de képek, videók, grafikonok, prezentációk formájában s mindazon nyelveken, melyeket érteni tudunk.
Mi indokolja hát azt, hogy a felsőoktatás továbbra is kötelező jelleggel nap mint nap összetereli birkadiákjait, hogy kétes minőségben átadja nekik a tananyagot? Ha logikusan nézzük, semmi az ég világon (kivétel ez alól persze a gyakorlati foglalkozások). Lényegesen ésszerűbb lenne, ha az egyetemek, főiskolák multimédiás tananyagokat készítenének, melyeket a hallgató otthonából, interneten keresztül sajátíthat el, saját ritmusában, akkor szünetet tartva, amikor csak akar. Ezen interaktív anyagok minősége egyértelműen ellenőrizhető, nem függ az előadó hangulatától, nem maradhatnának ki belőle olyan részek, melyeket később a tanár a vizsgán számon kér. Manapság nem jelentene nehézséget az anyagokhoz az interneten thread formájában kérdéseket fűzni, melyet a tanár nagy részletességgel meg tud válaszolni – egyszer és nem minden évfolyamon többször. Lehetne kijelölni konzultációs tanárokat, akik előre egyeztetett időpontban video-konferenciában segítenék át a hallgatókat a nehéz, kritikus rendszeren. Lehetne tudás-ellenőrző kvízrendszereket létrehozni. És mindezt sokkal olcsóbban, sokkal színvonalasabban. Elég lenne hetente egyszer, max. kétszer bejárni az esetleges gyakorlati foglalkozásokra.
És hogy miért is nincs ez még így? Sőt, miért nem is lesz még egy darabig? Mert a felsőoktatás a birkaképzés utolsó intézménye, ahol végképp beletörik a hallgatót a hierarchia-rendszerekbe; ahol megerősítik hamis világnézetét azéltal, hogy hazugságokat tanítanak neki; ahol jelentősen eladósodik, amíg megszerzi a kívánt diplomát, így a jövendő munkahelyén inkább nyel, mintsem hogy kiálljon magáért és a jogaiért; és amely rendszer segítségével meg lehet valósítani azt, hogy a munkáltatók ne a tudást értékeljék, hanem a papírt követeljék, plusz hozzá még pár év gyakorlatot, hiszen a felsőoktatás „végtermékei” az iskolapad elhagyásakor általában munkára alkalmatlanok, a szakmájukat első munkahelyükön a gyakorlat és használhatóság szempontjából újra kell tanulniuk. Nem véletlen, hogy az igazán sikeres emberek szinte sosem szereztek diplomát...
Konklúzió: a papírra nincs szükséged. A tudásra van. És ma már bármilyen tudás elsajátítható mélyebben, gyorsabban és olcsóbban, mintha beülnél egy egyetemi vagy főiskolai padba. Mindössze egy számítógép és egy internetkapcsolat szükséges hozzá.
És persze, hogy túlláss a karám kerítésén. De ez már csak rajtad múlik...